Híres szegediek: a remény bajnoka

A mai napon elindítjuk legújabb cikksorozatunkat. Azon túl, hogy hazánk a Napfény városa csurig tele van látnivalókkal, igen sok közismert személy szülőhelyeként is jegyzik Szegedet. A város történetét ráadásul nagy emberek felsorolhatatlanul hosszú lajstroma díszíti, akik múltjuk egy darabját örökre Szegeden hagyták.

115 éve, hogy megszületett a magyar líra egyik ismert alakja, a tragikus sorsú Radnóti Miklós. Mindössze 35 év adatott meg számára a földi létben, így idén novemberben már halálának 80. évfordulójára emlékezünk.

Radnóti Miklós Budapesten született 1909. május 5.-én. Apja tisztviselő, rokonai, a Glatter család tagjai között állatorvos, tanár és két festőművész is található. Születésekor meghalt ikertestvére és édesanyja, tizenkét évesen elvesztette édesapját is. Az egyéni tragédia azonban csak egyetlen réteg a halálraítéltség előidézésében. A fasizmus előretörésével a halál nagyon is konkrét formákat öltött a zsidó származású, baloldali költő számára. Amikor apja meghalt, a még csak tizenkét éves Radnótiról nagybátyja, egy textilkereskedő gondoskodik, aki a kereskedelmi pályára szánja. Ő azonban már ekkor jobban vonzódott a költészethez. A kereskedelmi érettségi után egy csehországi textilipari főiskolán tanult, majd üzletben dolgozott, és közben verseket is írt.

Az 1930-as években egyre előre törő fasizmus hazánkban és más országokban is sorra szedte áldozatait, számuk tízmilliókban mérhető. Nem válogatott, áldozatul esett a paraszt, a zsidó kispolgár, a kommunista munkás és értelmiségi, a hazaszerető államférfi, és bizony áldozatul esett a költő is.

-így hangzott Hermann Göring, német politikus és katonai vezető hírhedt mondása, aki többek között az első koncentrációs táborok felállításáért is felelős volt.

A fasizmus és a kultúra kibékíthetetlen ellenségei voltak egymásnak – évekkel korábban, Spanyolországban García Lorcát lőtték agyon az ottani fasiszták, 1944 őszén pedig Radnóti Miklós, a modern magyar irodalom egyik legkitűnőbb költője is áldozatul esett a viszontagságos kornak. Radnóti műveivel és sorsával egyaránt a magyarság emlékezetébe véste nevét.

Huszonegy éves korában beiratkozott a szegedi egyetemre, magyar-francia szakra, ám miután megszerezte diplomáját, sehogyan sem tudott tanári állást kapni. Hiába volt már neves költő, elismert irodalomtörténeti szakember – zsidó családból származott, és ekkor már a harmincas évek derekán jártunk, mikor az antiszemitizmus egyre fokozottabbá vált. Így tehát abból élt, amiből lehetett: házitanítóskodásból, műfordításokból, alkalmi kiadói munkákból.

Bár Babitscsal idegenkedtek egymással, a Nyugat mégis teret adott a Radnóti-verseknek. Sőt, az egyik verseskötete nem máshogy, mint a Nyugat kiadásában jelent meg. Kötetei minden nehézség ellenére 1940-ig egymás után jelentek meg. 1940-től kezdve azonban folyamatosan fenyegette a „munkaszolgálatra” való behívás, amely látszólag katonai behívás volt, lényegében azonban rabságot jelentett, 1942-től kezdve pedig halálos ítéletet.

Némileg érthető, mégis rendkívül szomorú a tény, hogy a „jó költő” ezekben az években emelkedett a „nagy költők” közé. Az ezen időszak alatt íródott költeményei az emberi helytállás, a remény, valamint a kitartás erkölcsi, irodalmi példái lettek. Ekkor írt költeményei azonban már csak a felszabadulás után, Tajtékos ég címen kerültek az olvasó elé.

„Tajtékos égen ring a hold,

csodálkozom, hogy élek.

Szorgos halál kutatja ezt a kort

s akikre rálel, mind olyan fehérek.

Körülnéz néha s felsikolt az év,

körülnéz, aztán elalél.

Micsoda ősz lapul mögöttem ujra

s micsoda fájdalomtól tompa tél!”

(Részlet: Tajtékos ég c. költemény)

Ekkor már tisztán láthatóvá vált, milyen nagy költővé emelkedett Radnóti a megpróbáltatásokban.

1944-ben, rövid életének utolsó évében írta meg az egyik legtöbbet idézett költeményét, a Nem tudhatom... c. versét, amelyet gyakran a 20. század szózataként is emlegetnek.

A vers megható hitvallás a hazáról, a hazaszeretetről, amelyhez még a halál árnyékában is kitartóan ragaszkodott annak ellenére, hogy a „haza” kitagadta őt.

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Beőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”

(Részlet: Nem tudhatom... c. költemény)

A költemény a költő halála után jelent meg, az Új Magyarország című hetilap 1945. július 10-i számában, majd pedig a Tajtékos égben.

Halálának pontos körülményei nem teljesen ismertek, de egyes források szerint Marányi Ede honvéd alezredes parancsára, Tálas András hadapródőrmester ötfős kerete 1944. november 4-én vagy november 9-én Abda község határában lőtte le a végsőkig kimerült Radnóti Miklóst, 21 társával együtt.

Összes költeményét azonban csak azután lehetett kiadni, mikor évek múltán előkerültek utolsó versei is a tömegsírból, ahova temették: ezek a versek haláltudatának szívszorongató vallomásai voltak, amelyekkel a költői kép végül teljessé vált, Radnóti pedig a magyar irodalom halhatatlan alakjává emelkedett. 

"Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint

ott az a tölgy él; tudja kivágják, s rajta fehérlik

bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap

már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt."

(Részlet: Első ecloga c. költemény)